Kedves Ágnes, Anna és persze Barbara!

Ez úgy volt, hogy 3 éves Liza lányunk, aki egyébként nagyon intelligens és szabálykövető gyerek, nem akart köszönni senkinek. Hiába szóltak hozzá barátságosan, senkinek nem akart se köszönni, se visszaszólni.
Esténként fürdés közben a Labdarózsát olvastam fel neki, és feltűnően sok hasonlóság volt közte és Barbara között. És mikor az a fejezet jött, hogy Barbara nem köszön a postás bácsinak, akkor először még sokat kellett magyarázni neki, hogy Labdarózsa köszön Barbara helyett, de azt gyorsan megértette, hogy ha Barbara nem köszön, akkor Labdarózsa legközelebb nem megy el vele sétálni. Ennek analógiájára ultimátumot kapott, hogy ha a piacon szombaton nem köszön az árusoknak, soha többé nem megyek vele, mert nem szégyenkezem miatta. Azóta olyan hangosakat köszön mindenkinek, hogy zeng a ház. (Igaz, még mindenkinek sziát mond, de majd alakul.)
Mikor ott voltunk az Emlékházban, és kiderült, hogy Barbara valóban létezik, az hatalmas élmény volt, nemcsak nekem, de Lizának is. Utóbb csak azt kifogásolta, hogy a mesekönyvben pedig sárga haja volt Barbarának...
Közben kiolvastuk a Tündér a vonaton-t is, abból az volt a jó, hogy azóta nem fél az esti tücsökciripeléstől, amitől 1 éve nagyon félt.
Mazsola segítségével (és egy kis csúsztatással...) lehet megetetni vele a kelkáposzta főzeléket ("ez Mazsola-főzelék! Mazsola is ezt ette!"). Kár, hogy nincs minden ételre ilyen mese... Még akkor is, ha egyébként konkrétan Mazsola nem annyira akarna kelkáposzta főzeléket enni.

Nagyon sok sikert kívánunk a munkájukhoz, kitartást!

Üdvözlettel,

Ujvári Mária

(egy mama, akinek a kislánya nem szeretett köszönni)

Bálint Ágnes otthonától néhány háznyira, szinte a szomszédságában nőttem fel.
Kisiskolásként minden nap elhaladtam a háza előtt, s ha kint kertészkedett, vagy a kerítésnél beszélgettünk, vagy ha épp jobban ráért, behívott magához. 
Rendkívül meghatározó élményeket nyújtott számomra. Hatévesen írtam életem első versét, kilencévesen versíró versenyeket nyertem. Az iskolai őrsi indulónkat együtt írhattam meg vele. Nagyon segítőkész volt, tanított.
Középiskolásként néha még betértem Bálint Ágneshez, ám amikor egyszer láttam rajta, hogy a betegsége folytán nem ismer meg, már nem zavartam többet.
Nagy tisztelettel és szeretettel emlékszem rá, a mondataira, a vadregényes kertjére, és ahogyan akkor gondoltam: számos kedvenc mesefigurám valódi otthonára.

(Tv-szerkesztő-riporter-újságíró)

Zavarban vagyok, mert azt is el kell mondanom, hogy egyszer ’becsapott’.
Az, hogy egy újság főszerkesztője egy sündisznó, hogy a titkárnője egy liba, a lakótársa pedig egy kacsa – teljesen természetes és hihető volt. Ahogy az egész Futrinka utca. Így aztán teljesen természetes volt az is, hogy ötévesen kiadtam a parancsot a szüleimnek, hogy szálljunk fel a 99-es buszra és menjünk el a Futrinka utcába. Nem részletezem a csalódás mélységét… De hamar megbocsátottam.

Bálint Ágnesnek köszönhetem, hogy megtanultam olvasni. Ötéves lehettem, amikor a szüleim megvették Az elvarázsolt egérkisasszonyt, és esti meseként, az ágyam szélén ülve felolvasták Hercsula Macska, Fáni és Surranó történetét. Minden este egy fejezet. De amikor vége lett az olvasásnak, átmentek a másik szobába, és én hallottam, hogy tovább olvassák, és azt is, hogy hangosan nevetnek. Annyira felbosszantottam magam ezen, hogy dühömben alig egy hét alatt megtanultam olvasni…

…Egyébként 16 éves koromban találkoztam Bálint Ágnessel. Én akkor postás voltam, ő még fiatalasszony, és egy táviratot hoztam neki a TV-ből, ahol dolgozott. Már akkor azt gondoltam magamban, hogy én is művész leszek…
Ma is előttem van a kép, ahogy a nap sütött a szép nagy fák között…

(színész-rendező)

Meghívta az egész osztályt a kertjébe. Nagy szám volt, mert mindenkinek névre szóló kis csomagot csinált, és elrejtette a fákon, a bokrok alatt.  Össze-vissza rohangáltunk, és izgatottan kereste mindenki a magáét.

(Bálint Ágnes első unokájának osztálytársa)

Gyermekkoromban, az ötvenes években én átjártam hozzá Donászyt olvasni. Mindig adott könyveket.

(Szembe-szomszéd)